Minden nő azt hiszi, hogy a pasik egyszerűek, mint a bot. Minden pasi azt hiszi, hogy a nők bonyolultak, mint a legnehezebb matematikai feladvány. Pont. Akár vége is lehetne a történetnek… Azonban ennél sokkal összetettebb dologgal állunk szemben. Igen kedves hölgyeim és uraim, nem minden van úgy, ahogy hisszük!

„Sose jelentsük ki egy nőről, hogy egyszerű vagy, hogy prűd. A nők nagyon sokrétűek. A férfiak dolga, hogy lehámozzák az egyes rétegeket, hogy megtudják kivel is van dolguk valójában.” Hangzik az A csúf igazság [1] című filmben (Gerard Butler [2] , Katherine Heigl [3] ). Most felteszem a kérdést! Ugyanez, fordítva nem áll fent? Nem kell a nőknek megfejteni a férfiakat? … Dehogyisnem! A férfiak is épp olyan sokrétűek, mint a nők. Mondhatnánk, hogy a nemek azért nem értik meg egymást, mert mást akarnak. Nem, nem akarnak mást! Ugyan azt akarják… Csak máshogy!

A jelek másképp értelmezése

Tagadhatatlan, hogy a „gyengébbik nem” hajlamos összeesküvés elméleteket, teóriákat gyártani, ha a kiszemelt pasiról van szó (nem csak akkor). De hölgyeim! Azért, mert valaki ránk néz, még nem akar azonnal feleségül venni. Ha jól megy dolgunk, és ismerjük vágyaink tárgyát, de Ő még valahogy nem jött rá, hogy mi vagyunk élete szerelme, akkor sem kell képzeletben már a babaváró party-t szervezni.

Sokkal könnyebb helyzetben vannak a férfiak. Ők nem gondolkodnak előre (tisztelet a kivételnek!). Gondoljunk csak bele: nem lehet könnyű valakihez odamenni, és érzelmileg kitárulkozni. Nekünk sem egyszerű, hát még a teremtés koronáinak!

Köztudott, hogy a nők sokkal jobban állnak kommunikáció téren, mint a férfiak. Nemcsak, hogy könnyebben fejezzük ki magunkat szinte minden szituációban, de előbb vesszük észre a non-verbális jeleket is. Felfigyelünk egy arcrándulásra, arra, hogy milyen választottunk járása. És itt az első biztos jel, hogy mi sem vagyunk közömbösek az isteni férfi számára: a pupilla. Igen, a pupilla. Ha kitágul, nyert ügyünk van… De honnan tudhatják a pasik, hogy szabad a pálya?

Mint már mondtam, mi nők sokkal fogékonyabbak vagyunk a gesztusok, kifejezések értelmezésére, így nem biztos, hogy a velünk beszélgető férfiú belenéz csodás szemeinkbe és fél mosollyal a szája szélén elkönyveli pupillánk tágulását. Nekik sokkal egyértelműbben kell „fogalmaznunk”. Nem azért, mert szellemileg visszamaradottak, hanem azért, mert nem egyenes jeleket küldünk! Nem fogalmazunk világosan.

Hát nem érted, hogy ha azt mondom hagyjál békén, akkor azt akarom, hogy ne menj el?

Megint a kétértelműség, az őrületbe kergető válaszok. Férfi: „Mi a baj?” , Nő: „Semmi”. Mivel látjuk a pasin, hogy ez a válasz teljesen kielégítette, megnyugtatta, szúrós szemmel nézünk rá, azzal a bizonyos „most hogy lehetsz ilyen?” arckifejezéssel, de még csak véletlenül sem szólunk hozzá az elkövetkező legalább másfél–két órában. Azonban, ha egyszer összekapunk vele, egyből felhánytorgatjuk (persze felnagyítva az eseményeket), hogy „… és amikor két hónapja teljesen össze voltam törve, és te még csak rám sem néztél?...” A férfi pedig nem érti. Ő megkérdezte, hogy mi a baj, de nem kapott egyenes választ. A példa tipikus, a viselkedés tipikus, a reakció tipikus.

Ezek után arra a következtetésre juthatunk, hogy nem juthatunk semmire. Nem fogja megérteni egymást a két nem. „Hajlamosak vagyunk azt hinni, ismerjük a férfiakat és tudjuk mit fognak lépni. Ám amikor eljön a pillanat, hogy a sarkukra álljanak és meglépjék, hát nem is tudom, amit kell, betojnak.” (A csúf igazság)

De azért be kell vallani: jó gyártani azokat az őrültebbnél őrültebb elméleteket, hogy vajon most azért nézett rám, mert akar valamit, vagy azért, mert egyszerűen el sem tudja képzelni, hogy hogy vehettem fel ezt a felsőt reggel?!

Szabó Bettina